Ma volt az utolsó edzés a megszokott felállásba. Tavaly új edzőt kaptunk (nekem nem volt új), a bojnokság a kisebbekkel lett kiírva, és a csap egyik fele felment a "nagyokhoz". (A csapat. Róluk azt kell tudni, hogy 3-4 biztos pontja van. Olyan emberek akik évezredek óta együtt játszanak, és ismerik egymás gondolatait a vízbe, illetve mondhatom, hogy ismerjük. Van szintén 3-4 ember aki időközönként, felbukkan, néha eltűnik, de tudja mi a dörgés. A többi ember megy és jön.) Én nem. Idén hozzánk csapták a kisebbeket. Néhányan felmentek. Én nem. Hogy miért nem? Nem volt kedvem. Féltem, nem akartam dolgozni, nem akartam meccsre menni. Nem akarok. Most eljött az a pillanat, hogy ez így nincs többé. Úgy néz ki vége a 1,5 év pihenésnek. A jelenlegi felállás megszűnik, és mehetek a "nagyokhoz". És most bele gondoltam. Azok a nagyok akikkel együtt kezdtem vízilabdázni, valamikor ezelőtt kilenc éve. Játszottunk együtt rengeteget. Tőlük félek? Miért is? A másik felét azok az emberek alkotják akikkel együtt játszottam, akikkel együtt mentünk meccsre, vonattal, turnébusszal. Akikel együtt sátoroztunk, akikell együtt kocsmáztunk, akikkel együtt csajoztunk, akikkel egymást szívattuk, akikkel örültünk, vagy a bírót szidtuk, akikkel együtt edzőtáboroztunk. Na sztori az van bőven. Most ismét köztük leszek és kezdődik minden előrről. A változás annyi, hogy most már 19:30-tól. És én ezt nem akartam. Érthetetlen értelmetlenség. De egy biztos, nincs megállás, és a labda pörög tovább, ha rossz, ha jó, de van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése